Kellemetlen igazság 2.

When: Back to Calendar 2018/11/23 @ 18:00 - 22:30
Where: European Youth Center
1024 Budapest
Zivatar utca 1-3
Cost: free
Categories: demokrácia film gazdaság környezetvédelem

BESZÁMOLÓ:

Al Gore neve elsősorban politikusként ismert. Gore két cikluson keresztül az Egyesült Államok alelnöke volt Bill Clinton elnöksége alatt, majd  2000-ben demokrata jelöltként alulmaradt George W. Bush-sal szemben az elnökválasztáson. Azóta kiszállt a napi pártpolitikából; idejét, energiáját és szociális kapcsolatait a számára szívügynek számító klímavédelemre fordítja, The Climate Reality Project néven szervezetet alapított. 2006-ban Kellemetlen igazság címen filmet forgatott a témában. A két Oscar-díjjal is jutalmazott alkotásnak 2017-ben készült el a folytatása, Kellemetlen következmény címmel. A dokumentumfilm Al Gore, illetve az általa vezetett szervezet munkáját mutatja be. Az egykori alelnök körbeutazza a világot, tréningeket tart, befolyásos emberekkel, gazdasági és politikai vezetőkkel találkozik, őket próbálja megnyerni, „terelgetni” abba az irányba, hogy a klímavédelmet szem előtt tartó döntéseket hozzanak. A film fókuszában a 2016-os párizsi klímacsúcs, illetve az azt előkészítő tárgyalások állnak. A Kellemetlen igazság 2 nem rejti véka alá a klímaváltozás katasztrofális következményeit, végkicsengése mégis optimista és reménykedő.

A film utáni beszélgetés két résztvevője, Bauer Zsolt a The Climate Reality Project európai vezetője, illetve Dr. Bart István klímapolitikai szakértő, az Energiaklub elnökségi tagja már nem mutatkoztak egyértelműen derűlátónak. A diskurzus központjában a klímaváltozás kérdésének lehetséges megoldása volt. Bart István arra hívta fel a figyelmet, hogy a ma keletkezett kibocsátás hatása harminc év múlva lesz érzékelhető légköri felmelegedés formájában. Egy dolog biztos: minimum három évtizedig csak rosszabb lesz. Hanyatló korszakot élünk, de a hanyatlást is valahogy menedzselni kell. Bauer Zsolt arról beszélt, hogy a harmadik világ fogja leginkább megszenvedni a következményeket. Ő is inkább pesszimistának mondta magát, de ettől függetlenül biztos benne, hogy hosszútávon létezik megoldás.

Az egyes országok kibocsátása nagyon különböző lehet, de ettől függetlenül a probléma globális, a következmények alól senki nem tudja „kihúzni” magát. Napjainkban az a  jellemző, hogy az üvegházhatásért felelős gázok egyre nagyobb hányada termelődik a fejlődő országokban. Mégsem bölcs dolog „rájuk mutogatni”. A Földnek egy légköre van, a probléma minden ország közös ügye, illetve a klímaváltozásból következő tragédiák is globálisak. Erre jó példa a menekültválság. A klímaváltozás jelentős tényezője, és egyik kiváltója a folyamatnak. Ezen felül a statisztikákat kicsit közelebbről vizsgálva már árnyalódik a „harmadik világ szennyez be mindent” – kép. Egyénekre lebontva látszik, hogy a sok százmillió ázsiai szegény tevékenységből minimális kibocsátás keletkezik, viszont az ottani, európai módon élő fogyasztóknak „köszönhető” az üvegházhatású gázok nagyobbik része. Valódi különbség nem a szegény és a gazdag országok, hanem a szegény, és a gazdag emberek között van. Indiában – a film szerint – jelenleg is 300 millióan élnek villamos áram nélkül, akiknek ezt a problémáját még mindig szénerőművek építésével tudja a leggyorsabban orvosolni a kormány. A megoldás a tőke és a technológia átadása lehetne, viszont az érintett országokban kérdéses, hogy a megkerülhetetlen politikai hatalom megfelelően használná-e fel ezeket.

A világ második legnagyobb kibocsátója az Egyesült Államok, ahonnan a káros hatású gázok 20 %-a származik. Itt politikai-társadalmi akadályai vannak a csökkentésnek. A kérdésben a jobb- és a baloldal élesen szemben áll egymással. A kibocsátás mértékének csökkentéséhez erős szabályozásra lenne szükség, viszont a republikánus szavazók eleve idegenkednek az állami kontrolltól. Másik probléma, hogy a kampányfinanszírozásban a cégek is szerepet kapnak, vagyis ha egy politikus ilyen irányú forrásokra vágyik, akkor sokszor jobban teszi, ha nem bolygatja a témát.

Magyarországon más a helyzet. A szakértők szerint a kampányfinanszírozásunk ebből a szempontból megfelelő és nincs különbség a politikai oldalak között a téma megítélése kapcsán. Jobb és bal egyaránt azt mondja, hogy a klímaváltozás rossz és tenni kell ellene. Hazánk a kibocsátás egy ezrelékéért felelős, illetve a felmelegedés hatása nem annyira kézzelfogható, mint máshol. Nincsenek nagy árvizeink, nem olvadnak a gleccsereink, és a tengerszint emelkedése sem veszélyezteti közvetlenül a városainkat. (Ráadásul széntüzelésű erőműveink utolsó mohikánja, a Mátrai Erőmű is hamarosan leáll a termeléssel.) Ezek miatt a lakosság hajlamos nem saját problémaként kezelni az ügyet. Bart István egyik (szomorú) konklúziója az volt, hogy a klímaváltozás elleni harc szempontjából Kína az ideális ország: gazdaságilag, politikailag egyaránt stabil és antidemokratikus.

Az emberiség (köztük a döntéshozók egy része) mégiscsak érzi, hogy változtatni kell. Így született meg két évvel ezelőtt Párizsban a klímamegállapodás. Az eseményen nem csupán a politikai vezetők, hanem NGO-k és gazdasági szereplők is részt vettek. (Ma a vállalatok egy része nem „zöld-ellenes”, sőt, kifejezetten haszna van a környezetvédelemből.) A beszélgetés két szakértője jelen volt Párizsban, katartikus élményként írták le az egyezmény megszületést, de mégsem sugárzott róluk a hurráoptimizmus. Bart István Varró Lászlót, a neves közgazdászt idézte, aki szerint még mindig a szakadék felé száguldunk, de legalább a gázt nem nyomjuk. Az egyezmény szerint minden ország maga dönt arról, hogy milyen mértékű kibocsátás-csökkentést vállal. (Bár ezt időnként felül kell vizsgálni.) Ezek a vállalások viszont közel sem elegendőek a kijelölt célhoz, mi szerint a globális felmelegedés mértéke az iparosodás előtti időkhöz képest maximum 1,5 – 2 Celsius legyen. A felajánlások alapján várhatólag 3oC fokkal nő majd a hőmérséklet. (Ráadásul azóta az Egyesült Államok felmondta a megállapodást.) Bart István rámutatott, hogy a hidegháború megszűnése óta nem léteznek olyan „szuperhatalmak”, amik rá tudnák kényszeríteni az akaratukat az érdekszférájuk országaira, és ez a párizsi klímaegyezmény erején is meglátszik.

A kérdések tanúsága szerint a hallgatóságban több szempontból hiányérzet maradt. Többen is utaltak arra, hogy a téma körüljárása során dinoszauruszokat kerülgetnek a nagyszobában. Az atomerőművek, a népesedés és a fogyasztás kérdéseiről nem esett szó. Ezután a három – klímaváltozás szempontjából nagyon jelentős – tényező közül a legutolsó lett legalaposabban körüljárva. Al Gore víziója szerint kritikus tömeg kell, amely majd a „zöld útra” kényszeríti a döntéshozókat. De az igazsághoz (sajnos) sokkal közelebb van az idézett vélemény, mi szerint minden politikus tudja, mit kellene tenni, csak azt nem tudja, hogy miként választják majd újra, ha megteszi. Az átlagember számára a kézzelfogható problémák (például egy jó munkahely) sokkal jelentősebbek, mint a klímakatasztrófa, amiről nem igazán hajlandó tudomást venni. Más szóval „a Titanicon rendezgetjük a napozóágyakat.” A fogyasztás, az állandó gazdasági növekedés szükségességének meg nem kérdőjelezése nagyban hozzájárul a felmelegedéshez. Az átlagembernek pedig nem igazán lehet olyat mondani, hogy vásároljál kevesebbet. Szóba került a GDP is, mint általánosan elfogadott mérőszám a gazdaság fejlettségének prezentálására. Általánosan elfogadott, hogy a GDP-nek növekednie kell. Pedig léteznek alternatív mutatók (GPI, ISEW, HDI), amelyek magukba foglalják az életminőség változását is. Ezek számításakor a környezetszennyezések felszámolásának költségei, a bűnmegelőzési kiadások vagy éppen a betegápolási számlák mind negatív tényezőként kerülnek be a képletbe, emiatt a valós életminőséget sokkal jobban leíró eredményt kapunk. Az alternatív mutatók tanúsága szerint pedig egyre rosszabbul élünk, igazából a hatvanas években volt a legjobb.

A nehézségek és a megoldás útjában álló akadályok számba vétele során többször előkerült egy javaslat. Hazánk lakossága különösen „élen jár” abban, hogy nem érzi saját ügyének a klímaváltozás, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ez valahol, a tőlünk távol eső világban történik. Bart István hozakodott elő többször azzal, hogy mekkora szükség lenne egy dokumentumfilmre, amely bemutatja, hogy a felmelegedés milyen veszélyt rejteget magában természeti értékeinkre, a Balatonra, vagy Tokajra nézve. Természetesen nem oldódna meg egyből minden probléma, ha elkészülne egy ilyen alkotás, de egész biztosan hozzátenne egy téglával ahhoz a szemléletformáláshoz, amire most feltétlenül szükségünk van.

BEHARANGOZÓ

A BEIK Ökofilmklub és az Energiaklub közös szervezésében ezúttal a Kellemetlen Igazság 2 című filmet tekinthetitek meg, amely egyúttal a film magyarországi premiere.

A Kellemetlen Igazság 2 (eredeti címén: An inconvenient Sequel: Truth to Power, rendező: Davis Guggenheim) a 2006-ban bemutatott, két Oscar-díjat nyert dokumentumfilm folytatásából megtudhatjuk, hogy milyen közel kerültünk az igazi energia-forradalomhoz. Az egykori amerikai alelnök, Al Gore, a globális felmelegedés folytatódását és megfékezésének lehetőségeit vizsgálja miközben körbeutazza a világot, hogy felhívja a figyelmet a globális felmelegedés veszélyeire és befolyásolja a nemzetközi klímapolitikát.
A film nyomon követi Al Gore inspiráló előadásait, kormányzati vezetőkkel történt tárgyalásait és a megújuló energia használata melletti harcát. Betekintést nyerhetünk a 2016-os párizsi éghajlatvédelmi egyezmény elfogadását megelőző folyamatokba és háttéreseményekbe.

A vetítést követő beszélgetést Zsolt Melinda, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemzetközi Biztonsági Tanulmányok Tanszékének tanársegédje moderálja.

A beszélgetés meghívott résztvevői:
Bauer Zsolt, European Branch Manager, The Climate Reality Project
Dr. Bart István, klimapolitikai szakértő, elnökségi tag, Energiaklub

Az esemény ingyenes, de kérjük, hogy az alábbi linken regisztrálja részvételi szándékát:
https://goo.gl/forms/LuVjH6f9JE5cEx4

Áron névjegye

Gajárszki Áron vagyok, az ökofilmklubozás ötlet- és házigazdája. A filmklubot eddig társadalmi felelősségvállalásból működtettem saját pénzen, de szeretnénk egyesületként hosszú távra biztosítani a jövőjét. Válogatott kenus sportolóként 8 év alatt két felnőtt világbajnoki érmet és öt korosztályos világbajnoki címet gyűjtöttem a hazámnak. Ezt követően 9 évig dolgoztam környezetvédelmi tanácsadóként, aminek vajmi kevés gyakorlati haszna volt. Ezért 2010-ben önkormányzati képviselőséget vállaltam Újbudán, de az üléseket uraló pártpolitikai attitűd elfogadhatatlanul beszűkítette a mozgásteremet. Jelenleg felelős pénzügyi tanácsadóként dolgozom, mivel így tudok a legtöbb emberen segíteni. Házas vagyok, kerékpárral közlekedek és piacon/kisboltban vásárolok.
közvetlen linka könyvjelzőbe.